Álom
Mindenki álmodik valamiről. Néha nem is lehet álomnak nevezni, inkább egy ábránd. Egy olyan ábránd, mely elérhetetlennek tűnik és így válik csupán álommá, mely ott kísért majd a halálos ágyunkon. Ha meg is kapjuk a családot, a jólétet és a boldogságot, sose leszünk elégedettek az utolsó gyónáskor, sosem fogjuk azt mondani "Én nem bánok semmit", hiszen ez az elérhetetlen álom ott lebeg a fejünk felett, vissza-vissza tér hozzánk. És ez minden ember saját keresztje.
Amint tudatunkra ébredünk álmodunk, még ha nem is tudjuk, mi ez az érzés, az akarat ott van, a vágy valamire ott van! Talán ez tesz minket emberré, ez tesz többé az állatoknál. Az akarat, a gondolat az újra, az ismeretlenre, vágy, hogy alkossunk, adjunk, tegyünk valami maradandót. Ez egy örök átokként is érheti a mindennapi életünket. Csak rajtunk áll, hogy hagyjuk ott a fenében lógni a levegőben. Hagyjuk, hogy elménk elkalandozzon eme ábránd felé, kalandos vizekre vigyen minket, hogy aztán egy pillanat alatt visszadobjon a mély óceánba, ahol evickélünk egy hatalmas sziklával a hátunkon. Kúszunk előre, és hiába van az arcunkon az a széles mosoly, hiába érzünk örömet valami vagy valaki láttán, ez a súly szüntelenül nyomaszt minket. És sajnos a legtöbb ember így jár. Meghunyászkodik az életben maradásért, és csak túl későn döbben rá, hogy feladta!
Én nem akarok ilyen ember lenni!!!
Tudom, az élet nehéz, komoly erőfeszítést igényel az akaratunk képviselése, az ábrándjaink megvalósítása, de jól tudjuk, hogy nem lehetetlen. A munkás élet a pénzért -, hogy az egekbe szökő árakat valahogyan megfizessük, hogy a gyermekeinknek nélkülözésmentes életet biztosítsunk -, csupán egy akadály, egy hatalmas gigászi hegy az álmunk kapuja előtt. Az álmokhoz sosem vezet könnyű út, a vágyunk igazi tárgyához biztosan nem. Még a gazdagnak is van vesztenivalója, becses kincse, ami minden másnál többet ér. Nekik is vannak álmaik, amiket talán feláldozni kényszerültek a vagyonért. Azok a nagy emberek, akik teljesítették legalább egy álmukat és ezzel az eggyel is beírták magukat a világ történelmébe, csupán azért lehetnek a nagykönyvben, mert küzdöttek. Átverekedték magukat a szennyen, a mocskon, a szegénységen, az árvaságon, vagy akár a politikai befolyáson, a zsarnok kötelességen és a pénz fullasztó felelősségén. Készek voltak feláldozni, félretenni, a vágyaik elé helyezni ezek valamelyikét.
Ezek az emberek tiszteletet érdemelnek! Én rettenetesen tisztelem őket, főleg mert a saját bőrömön érzem, hogy vannak szörnyen sötét napok, mikor az ablakon dobnád ki a legnagyobb kincsedet, mikor összetörnéd az összes fontos tárgyat a szobádban, mikor úgy érzed depresszióba süllyedsz a kereszted alatt, mikor már alig kapsz levegőt a kavargó gondolatoktól, és amikor már ott tartasz, hogy teljességgel feladod.
De éppen az az álom talán egyik legnagyobb hatalma felettünk - amiért még ijesztővé is válhat -, hogy sosem hagy el minket - vagy sosem szabadulunk tőle (felfogás kérdése). Sosem fog hátatfordítani nekünk, ő lesz az örök társunk, egy kísértet - vagy jótett lélek - a hátunk mögött. Rajtunk csüng, mint egy csecsemő, de akár a legnagyobb hajtóerő is lehet.
A bátorságunkon áll, hogy nyúlunk e felé, vagy eltoljuk magunktól!