Találj rám

Magába kerített a bizonytalanság. Tisztában vagyok a problémával, de nem vagyok teljesen biztos benne. Lépni akarok, de nem mozdul a lábam. Szólni szeretnék, de csak tátogok. A szívem pedig, az a feneketlen, fájdalmasan sajog.

Sosem voltam az a fajta nőcske, aki egy apró bolhából óriási elefántot csinál; aki egy elejtett mondatból rögtön kompenzál és elképzeléseket kreál. Sosem bizonytalanodtam el az érzéseimmel kapcsolatban. És ami a legfőbb, nagyon ritkán álltam a sírás szélén.

De te mostanában ezt hozod ki belőlem!

Talán nem látod, de nyomaszt ez a kalitka-helyzet, a tudatlanságba zárva csak csapkodok és folyamatosan neki-neki repülök a várakozás rácsainak. Alig beszélünk, s akkor is felesleges dolgokról, és hamar vége szakad. Emlékszem az időre, amikor még nem kellett keresnünk a szavakat, folyamatosan szemkontaktusban voltunk még telefon chat-en keresztül is. Sőt, beszélnünk sem kellett, órákig elnéztük a másikat, amitől mindig zavarba jöttem. Hisz tudod, ez volt az egyik legkedveltebb időtöltésed.

Most viszont el-el fordulok, vagy annyira összpontosítva bámullak valami jelre várva, hogy beleőrülök. Nem tudom mi van, nem tudom mit kéne tennem, mégis próbálkozom. És az a legszörnyűbb az egészben, hogy úgy érzem, csak én próbálkozom.

Talán csak én látom a problémát, ami vagy jót jelent és amint hazajössz szertefoszlik ez a borús hangulat, vagy csak nekem tűnt fel, hogy baj van és te még csak fel sem fogtad, vagy még rosszabb...nem érdekel.

Úgy érzem eltávolodtunk, és hiába teszek bármit is, mintha körbe-körbe futkosnék, te pedig sehol sem vagy.

Kérlek, vedd észre ezt a szerencsétlen magára hagyott madárkát, vedd újra szárnyaid alá, öleld át melegen.

Találj újra rám...

Malia