Miért van az...?

Miért van, hogy egy szempillantás alatt képes kifordulni a világ önmagából? Egy tökéletes nap katasztrófával végződik. Egy hirtelen mozdulattal kihúzzák alólad a boldogság szőnyegét, és fájdalmas csattanással kerülsz a jéghideg padlóra. A valóság képes a legnagyobb pofonra!

Miért van az, hogy bármivel is próbálkozol a végkifejlet nem tőled függ, vagy nem csak tőled? Akármennyire hajthatsz, akármennyire küzdhetsz, végül eléred azt a pillanatot, amikor úgy tűnik, eddigi tetteid, szavaid semmit sem érnek. Lehetsz türelmes, érvelhetsz jól, a végén neked fáj jobban, és nem vigasztal a tény, hogy te mindent megtettél.

Miért van az, hogy a boldog perceket, órákat, napokat, egy pár másodpercnyi harag, fájdalom, és bánat majdhogynem semmissé teszi? Örömödben a fellegekben jársz, mégis az aggódással teli nap nyomja rá a lelkedre a bélyegét. A vívódástól nyomorúságosnak érzed magad, mintha kitépnék a helyéről a szívedet, mintha ez az egy nap egy hónap lenne a pokol feneketlen mélységeiben. A tudatlanság, a nyomasztó várakozás, a meg nem változtatható emlékek az őrületbe kergetnek, beléd mélyesztik a karmaikat, és állandóan emlékeztetnek arra a szörnyű pillanatra.

Miért van az, hogy egy váratlan esemény szétrobbanthatja az addigi meghitt életedet? Tervezed a jövőt, a boldog örömökkel teli életet, majd mint egy hurrikán, ez az egész megbicsaklik, elbizonytalanodsz és már nem látod olyan fényesen a dolgokat, mint előtte. Az életed hirtelenjében reménytelennek és elvesztegetett időnek tűnik.

Miért van az, hogyha a szemeidbe nézek, már nem csak azt a szeretni való embert látom, mint előtte? Miért érzem azt, hogy az együtt töltött idő csupán egy színdarab, aminek bármikor vége szakadhat? Ilyenkor miért érzem bizonytalannak, türelmetlennek, és teljesen tehetetlennek magam? Csak bámulom a telefonomat, hogy életjelet küldj magadról, hogy tudasd velem, te is ugyanannyira nyúzod magad, kínlódsz a gondolataidban. Ehelyett azt látom, hogy gyáván meghátrálsz, hogy az együtt töltött idő nem ér annyit, hogy az eddig kimondott szavak csupán szavak. Eltemetkezem ezekben a negatívumokban, és te nem vagy itt, hogy kihúzz belőlük. Hidegség vesz körül, szörnyű ridegség, mintha megfagyasztották volna a szívem. A tehetetlen várakozástól összeszorul a mellkasom. És amikor végre veszed a fáradtságot és eszedbe jutok, tudom, hogy nem lesz kellemes beszélgetésben részem, és alig kapok levegőt. Próbálok megértő és türelmes lenni, de nem vágyom szenvedésre, és egy nap bizony a kitartásom örökre és végérvényesen meginog.

Miért van az, hogy már nem tudok teljes bizalommal gondolni rád?

Miért van az, hogy már nem vagyok biztos a közös jövőnkben?

Miért kellett elrontani azt a jót, amit adtunk egymásnak?

Csupán ezt nem értem...

Malia