Magány
Egy röpke gondolat. Átsuhan az elmémen, ahogy halk kopp-kopp riaszt fel e röpke gondolatból. Elmém apró kis szösszenete, melyen oly sokáig elmerengtem az íróasztalom fölé görnyedve, úgy száll tova, mintha teljesen jelentéktelen lett volna. Pedig nem volt az. Biztosan nem, de már nem tudom felidézni. Olyan hirtelen távozott, amilyen váratlanul az a kopp-kopp felszólalt.
Továbbra is azon merengve, hogy mi-a-fene-járt-az-előbb-a-fejemben felemelem ürrességtől kongó kobakom és szembe találom magam a komor tájjal. Az ablaküvegre esőcseppek húznak csíkokat, és közönyös tükörképemet érzelmekkel töltik meg. Varázslatos, hogy a természet mennyire ügyesen bemutatja saját magán a lelki világomat.
Elképesztő!
Ezért adózok neki annyi figyelemmel, hogy félre tolom a telefonomat, melyet már egy jó ideje szuggerálok, hogy "Szólalj már meg!", és kiegyenesedem kényelmetlen fotelemben. Csak bámulom a szürke eget és szinte érzem arcomon a hűsítő szelet. A fák lombjai kis híján leesnek a vékonyka ágakról, félő, hogy az úttesten végzik. Bár ez is csak egy futó gondolat. Jelenleg nem érdekel semmi. Minden figyelmemet leköti az a miniatűr esőcsepp, mely mintha fátyolos szememből gördülne le sápadt bőrömön keresztül.
Az arcomon mindig rajta volt ez az árnyék?
Valamilyen ösztönös benső erőtől vezérelve megérintem ujjhegyemmel az üveget. Hideg...sokkal hidegebb, mint amire számítottam. Meggyötört sóhaj szökik ki ajkaim közül, és a legújabb problémám, hogy ez honnan jöhetett. Miért köt le ennyire megannyi cseppecske az ablakomon, és miért olyan megnyugtató a tükörképem látványa? Miért zavar annyira, hogy ujjaim nem meleg puhaságot tapintanak? Miért érzem úgy, hogy ez a drága égzengés nekem szól?
Szinte fizikai fájdalmat okoz elfordítani a fejemet, de erőt veszek magamon és hátranézek a vállam felett. A szobám, életem története mind itt látható. A szürke ágyneműm, a meleg - olykor már-már forró könyvek a polcokon, a képek nélküli falak, és az a kongó üresség a helyiség közepén.
Hirtelen nyughatatlanság tölt el, hogy felpattanjak és széttörjek valamit. Az ujjaim dobolnak az asztalon. Az agyam pedig üvölt, hogy CSINÁLJ MÁR VALAMIT!
Mielőtt még eleget tennék a semmiből feltörő érthetetlen késztetésnek a pusztító rongálásra, kicsapom magam a fotelemből és kimegyek az udvarra. A friss levegő szinte felpofoz. A bőrömön égnek állnak a pihék a hideg széltől, mely a hajamat az arcomba fújja. De ugyanaz fogad itt is, a természet hangjait leszámítva minden csendes. Kísértetiesen csendes...
Toporgok az ajtóban egy ideig, nincs kedvem visszabújni az odúmba egy kardigánért. Ha visszamennék, félő, hogy nem jönnék ki egyhamar. A tájat kémlelem. Sehol egy autó, sehol egy tüsszentés, vagy bárminemű emberre utaló hangocska. Még egy macskanyávogást sem hallok, pedig itt aztán özönlenek a szőrös kis gombócok. Se egy kacaj, se egy káromkodás. Csak a vihar egyre nagyobb zajai.
Valakit felhívok, fut át agyamon a gondolat, és ahogy sarkon fordulok, hogy eleget tegyek neki, a lábam megáll a levegőben. A felismerés, mint egy ököl, úy csapódik a gyomromba.
Magány...
Azt a kibaszott magányt érzem mindenhol és mindenhonnan!