Gyász
Valójában a világ nem túl bonyolult. Mindenki tisztában van a szabályaival. Ami él az előbb-utóbb elpusztul. Ez egy örök körforgás, amit senki sem befolyásolhat. Lehetünk igazán mázlisták, akiknek az élete teljes és örök álomra hajtják a fejüket egy este. Vagy lehetünk áldozatok, akik még túl fiatalok ahhoz, hogy bármit is megértsenek a környezetükből. Egy villanás és vége.
Sokunk úgy gondol a halálra, mint a sötétségre, a semmire, a nagy ROSSZRA az univerzumban. A végső gonosz, aki elől mindenki menekül. Pedig a halál csak egy tény. Egy állapot, a fizikai test elsorvadása. Csupán egy jelenség, melyet nem tudunk irányítani, ezért is olyan ijesztő. Nincs hatalmunk felette, és az ember ettől riad igazán. Félünk a bizonytalantól, a befolyásolhatatlantól, amiről fogalmunk sincs, de tudjuk, hogy elkerülhetetlen.
Ez egy egyszerű tény, amivel mindenki tisztában van. Nem is olyan bonyolult gondolat, igaz? A Nap feljön, majd lebukik...
Ami igazán bonyolulttá teszi ezt a tényállást, az az érzelmek. Az állandó féltés, hogy a családunk, a barátaink, a szüleink, a testvéreink és a gyermekeink élete a sors kezében van. Állandó veszélyben vannak a nagy világban. Ki sem kell lépniük az utcára, a saját testük lehet a sorvadásuk oka. Egy váratlan betegség, egy semmiből lecsapó infarktus vagy visszafordíthatatlan daganat. Az élet amennyi csodát rejt, annyi veszélyt is. Ez már csak így megy.
Az emberi szív teszi bonyolulttá az egész képet. Mert amikor eljön az idő, legyen az várt vagy váratlan, az elhullt test már csak egy váz, amit könnybe lábadt szemekkel bámulunk és nem akarjuk elhinni. A halott, az halott marad. Csak remélhetjük, hogy egy jobb helyen van, de az biztos, hogy örökre kilépett az életünkből. És ez teszi zavarossá a rendszert. Az életben lévők érzelmei. A fájdalom, a veszteség, a gyász!
A gyász teszi keserűvé a halált, mert összekapcsoljuk a kettőt, pedig két külön ember éli meg. A mellkasunkban dobogó szív tanusítja a létezésünket, míg embertársunkból egy kép marad emlékül a falon. Fel lehet eleveníteni a sok szép emléket, a közös élményeket, a boldogságot és a bánatot. Az akadályokat, melyeken átküzdöttük magunkat együtt. De ezentúl a gyász örökkön ott lóg a lelkünkön. Mert nem lesznek újabb emlékek, és mert a régieket beszennyezi a hiány.
A gyász a fullánkja a halálnak, ami sosem azt szúrja meg, akiért eljön!